Észre sem vettem, mennyire függök a telefonomtól, mennyire a napi mozdulataim része. Nyúlok érte, nyomkodom, üzeneteket váltok, böngészek, vagy egyszerűen csak fogom a kezemben. Egyik reggel siettem be az irodába, lent várt már az öcsém a kocsiban. A kedd amolyan testvér-dolgozós nap, együtt is vagyunk, de dolgozunk is, ezek a tesós napok. Hívott, hogy megérkezett. Telefonom a kezemben, kabát félig bekapcsolva, hogy könnyebben felöltözzek, becsúsztattam a kabát zsebébe a kicsikét. Mint minden nő, még indulás előtt vetettem egy utolsó pillantást a napi összeállításra és megdöbbenve konstatáltam, hogy a kabát és a farmerom színe ütik egymást. Gyorsan kibújtam a kabátból, felvettem a krémszínű ballonkabátom, egy baglyos sálat, felkaptam a kukát, amit kifelé menet kidobtam és rohantam is a kocsihoz. 

Már javában úton voltunk, mikor jött a szokásos mozdulat: nyúlok a táskámba a telefonért. A telefonom a másik kabátom zsebébe maradt! Az öcsém röngtön kérdezte, visszaforduljunk e, feltételezem kívülről is látszik, mennyire össze vagyok nőve a telefonommal. Végül a nem mellett döntöttem, éreztem ennek ma egy ilyen napnak kell lennie.

Néha voltak furcsa mozdulataim, amik maguktól indultak, olyanok amiket már látható módon nem kellett végiggondolni. Nyúlok a táskámba, veszem elő a telefont, hogy megnézzek valamit a beszélgetésünk kapcsán, megmutassak egy oda passzoló képet vagy megnézzem, keresett e valaki. Ezek a mozdulatok nagyjából annyira jöttek már zsigeri szinten, mint az, hogy tüsszögéskor megindul a kezem a szám elé. És ez nagyon megdöbbentett.

Mikor történt ez az összenövés? Vajon mennyi pillanatot nem vettem észre, mennyi mondatot nem hallottam meg emiatt? 

Kép forrása: 15kierstenfagerstrom.blogspot.com

Egész nap olyan érzésem volt, mint akitől elvették a játékát, így kénytelen felnézni és meglátni, milyen káprázatos naplemente veszi körül. Sokkal értelmesebbnek gondoltam magamat annál, minthogy így járjak, de elfogadom, hogy ez történet és hálás vagyok, hogy ezt meg tudtam látni. Én is beleestem abba a hibába, amibe oly sokan. A saját mindennapjaim jó és rossz történéseiről átkerült a fókusz az elektronikus világra: közösségi hálók történéseire, emailekre, képekre, online beszélgetésekre. 

Kép forrása: www.girlsaskguys.com

Minden probléma megoldásának 50%-át az teszi ki, hogy rájövünk mi a probléma, a másik 50%-ot pedig az, hogy megoldjuk. Erre mondják, hogy félsiker. A nap végén, amikor átgondoltam, milyen is volt nekem ez a nap telefon nélkül, hálát éreztem. Hálás voltam azért, hogy megmutatták, mi is zajlik körülöttem, milyen az életembe lenni, azt élni. Tükröt mutattak, hogy mennyire ritkán vagyok benne jelen. 

Természetesen nem azt mondom, hogy nem kell telefon, hisz a világ ebbe az irányba tart, számos előnye van mind a munkában, mind a magánéletben. Részemről ettől a naptól úgy fog kinézni én és a telefonom eddig bimbózó kapcsolata, hogy a fókusz a napom pillanatain lesz. Gondolkodom a munkán, a kapcsolatokon, magamon, csinálom a feladataimat, nevetek a vicces momentumokon és sírok a szomorúakon, táncolok és többet beszélgetek személyesen a családommal és a barátaimmal.

Minden más csak ez után jön.